Útkeresés a 70-es évek lakásépítésében I.

Előzmények: lakáskrízis és az iparosított lakástermelés kezdetei

A XX. század Magyarországának egyik legégetőbb problémáját, a lakáskrízist csak a hetvenes-nyolcvanas évekre sikerült megoldani, köszönhetően az iparosított lakásépítésnek. A mennyiségi termelés érdekében azonban annyi áldozatot kellett meghozni, hogy már a lakótelep-építés első évtizedét követően joggal erősödtek fel a kritikák mind az építészek-városépítészek, mind a szakmán kívüli – használó – nagyközönség részéről. Az Újpalotai lakótelep tervezői, Tenke Tibor és társai ezekre a hibákra keresték a megoldásokat, amikor egy új szemléletű lakóegyüttest álmodtak meg. A Fehér köpeny és rajzasztal című beszélgetéssorozat következő vendégével, Csorba Zoltánnal, aki a telep városépítészeti és építészeti tervezésében is szerepet vállalt, arra is keressük majd a választ, hogy mennyire sikerült a 70-es évek új elveit átültetni a hazai viszonyok közé. Cikkünk első részében a lakásprobléma kialakulásának történetét, a hazai iparosított lakásépítés kezdeteit, valamint azt próbáljuk meg áttekinteni, milyen problémákat vetettek fel az első lakótelepek.

A második világháború utáni Magyarországon, elsősorban Budapesten a lakhatás jelentette az egyik legégetőbb gondot. A tragikus helyzetért azonban csak részben voltak felelőssé tehetők a háború pusztításai: Budapesten az első sokk elmúltával, a valós helyzet felmérésekor kiderült, hogy a korábban gondoltnál kevesebb lakás vált véglegesen lakhatatlanná. A háború előtt a fővárosban 39 317 épület állt (közülük 26 988 volt lakóépület), ezek mindössze 4 %-a semmisült meg teljesen, 26 %-a súlyosan sérült, 47 %-ukban keletkeztek könnyebb sérülések, és további 26 % maradt épen. A 295 320 lakásból 14 000 volt a teljesen megsemmisültek száma [Mihályi 2017]. A rombolás nem volt egyenletes a főváros területén: a szövetségesek korábbi bombázásai leginkább az ipari és vasúti infrastruktúrát, illetve a pontatlanság miatt az annak környezetében lévő lakóterületeket sújtották, míg az 1944-45-ös ostrom főleg a Duna-partok környezetét és a budai Várnegyedet pusztította el.

A probléma gyökerei a XIX. század második felére vezetnek vissza, amikor a városok ipara ugrásszerűen fejlődésnek indult, és a jobbágyfelszabadítás következtében mobilissá vált nincstelen tömegek a vidék mezőgazdaságából a gyorsan fejlődő ipari centrumokba áradtak. Az a szédületes fejlődés, amit Budapest befutott a század utolsó harmadában, és a nyomában a mai historizáló belvárost létrehozó spekulációs bérházépítés csak részben tudta biztosítani a lakhelyet ennek a szegény népességnek, a gazdasági realitások talaján álló építtetők rájuk csak mint a belső udvari, egyszobás, udvari közös WC-s nyomorlakások társbérlőire, ágyrajáróira számítottak. A trianoni kataklizma után az elszakított országrészekről a csonka anyaországra özönlő menekültek tovább mélyítették a lakáskrízist: tömegek laktak vagonlakásokban, nyomortelepeken, barlanglakásokban.

A két világháború közt az égető probléma orvoslására nem nyílt érdemi lehetőség, a Főváros, a lakásszövetkezetek, egyes vállalatok vagy az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) kislakás-építkezései és kertváros-fejlesztései is csupán cseppeket jelentettek a tengerben. 1941-ben Budapesten a lakások 84,3 %-a volt egyszobás, s ezen lakások szobánkénti laksűrűsége 3,32 fő/szoba volt. Fürdőszoba az összes lakás 44,4 %-ában, WC 68,3 %-ában volt. Az egészségügyi feltételeknek nem megfelelő lakások számát 50 000-re becsülték, a lakosság 13 %-a, 187 000 fő lakott albérletben. Ezeken az előzményeken rontottak tovább a háborús károk, noha Budapest 1944-es 1 380 000-es lakossága az ostrom után 832 000-esre apadt [Preisich 1998/1].

A háború után az előző évtizedek legfontosabb szakmai-közjogi szervezete, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa (FKT) újrakezdte a munkát Fischer József vezetésével, és tovább dolgozott az 1937 óta készülő budapesti Általános Rendezési Terven (ÁRT), módosított, 1945-ben lefektetett elvek alapján, melyek már Nagy-Budapest létrehozását vetítették előre. Az 1947-re elkészülő koncepció, és az 1948-ra megszülető ÁRT-tervezet hosszú távú megoldásokat javasolt a lakáskrízis kezelésére, meg is szavazta a Fővárosi Közgyűlés, azonban a földindulásszerű politikai változások miatt megvalósítására már nem került sor [Kocsis 2009]. Az Közmunkatanácsot felszámolták, az ÁRT készítését a Magasépítési Tervező Intézet (MATI), majd a Budapesti Városépítési Tervező Iroda (BUVÁTI) vette át.

A Rákosi-korszak erőltetett iparosítási politikája szinte minden forrást elvont a lakásépítés elől, a keveset, ami megmaradt, is csak a fejlesztésre kijelölt vidéki ipari központok lakásszámának növelésére lehetett felhasználni. Hiába hirdette meg a szakma a „tízéves lakásépítési programot” 1950-ben, mely 1960-ig 75 000 új lakás építésével számolt, az nem kapott politikai jóváhagyást. Időközben ráadásul, a negyvenes és ötvenes évtized fordulóján lezajlott a „Nagy építészeti vita”, melynek során a Moszkvából frissen hazatért Perényi Imre Révai József segítségével érvényesítette a zsdanovi szocialista realista építészeti elveket a korábbi modern paradigma helyett. Az 1951-ben, a Magyar Építőművészek Szövetsége (MÉSZ) újjáalakuló közgyűlésén hivatalosan is lezárt diskurzus nyomán egyeduralkodóvá váló szocreál („tartalmában szocialista, formájában nemzeti”) építészet nem kedvezett a mennyiségi lakásépítésnek: a hagyományos technológiával, jobbára kézi erővel épített, timpanonokkal, meanderekkel, párkányokkal és lizénákkal felöltöztetett épületek fajlagosan drágán, ugyanakkor a szükséges lakásszámhoz képes rendkívül lassú ütemben épültek. 1954 decemberében azután, Sztálin halálát követően Hruscsov a moszkvai építészeknek tartott beszédében az építészet területén is kiadta a desztalinizáció jelszavát, és az eltörölt szocialista realizmus helyett menten kijelölte az új utat is a szocializmus építéséhez: az iparosított előregyártást.

Magyarországon először az első Nagy Imre-kormány (1953) ismerte fel az erőltetett iparosítás által okozott károkat, és csoportosított át jelentős forrásokat a már meglévő központok (köztük Budapest) fejlesztésére, többek közt lakásépítésre is. Nagy nyári programja 10 000 lakás sürgős felépítését célozta meg Budapesten, ennek nyomán megindult az új, egyelőre kisebb lakótelepek tervezése, s ezek megvalósítása is (egy 1956-os megtorpanást leszámítva) egyre nagyobb intenzitással folyt tovább az évtized végéig. A forradalom utáni konszolidációt szolgáló II. hároméves terv már jelentős forrásokat dedikált a lakásépítés céljára, és a nyilvánvalóan elégtelen állami-tanácsi beruházások mellett nagyobb mértékben vonta be a magánerőt is, jellemzően OTP-hitelből épített társasházak formájában.

Már ebben az időszakban elindultak az első hazai kísérletek a paneles építésmóddal. Dunaújvárosban (akkori nevén Sztálinvárosban) épült fel az ország első nagypaneles, többemeletes lakóháza habosított kohósalak-betonból. Az előregyártott lakásépítés gondolata Dr. Weiner Tibortól, a város főépítészétől származott, az ő mentorálása mellett tervezte Balla József a Sztálinvárosi Tervező Irodában (később Dunaújvárosi Tervező Iroda, DTI) az épületet, aminek elemeit 1958-ban kezdték gyártani, és 1960-ban költözhettek be az első lakók [Szabó 2014].

Eközben Pécsett a Baranya Megyei Állami Építőipari Vállalat mérnökcsapata Juhász Gyula vezetésével 1957-ben kezdte meg saját rendszer fejlesztését egy rövid csehszlovákiai tanulmányutat követően. Az apró üzem az egykori helyi erőmű salakdombjának anyagából kezdte meg a termelést kisipari módszerekkel, egy tucat dolgozóval. Az első salak- és keramzitbázisú könnyűbeton panelt 1958-ban gyártották le, ebben és a következő évben megszülettek az első kísérleti családi házak Pécsett és Baranya megye járási székhelyein. 1960 őszére épült fel az első F+3 emeletes, 2 lépcsőházas lakóház Pécsett a budapesti Általános Épülettervező Vállalat (ÁÉTV) tervei alapján, majd a következő években a Pécsi Tervező Vállalat (PÉCSITERV) folytatta a helyi házgyár elemeiből építendő házak tervezését Tillai Ernő vezetésével. A hőskornak egy ipari katasztrófa vetett véget: 1962 szeptemberében felrobbant az évek óta öngyulladástól belül égő salakhegy, lerombolva az ősüzemet, 4 ember halálát, és 31 sebesülését okozva. Az időszak alatt 19 családi ház, 260 lakás többszintes lakóépületben, valamint 7 panelistálló valósult meg [Rozvány 2000]. A baleset után felépülő új üzem már nagyipari léptékben kezdhette meg a gyártást, és 1975-ig, az országos, méret-egységesített panel-rendszer bevezetéséig folyamatosan látta el Baranya megyét, termékeiből épültek meg a terület iparosított technológiájú lakótelepei [Rozvány 2001].

1960-ban végre megszületett az első budapesti Általános Rendezési Terv, amely összhangban állt a vele egy időben a kormány által meghirdetett I. 15 éves lakásépítési tervvel. A program a tervidőszakban 1 000 000 új lakás felépítésével számolt, ebből 300 000-et Budapesten kívántak megvalósítani. A lakáskérdés mennyiségi problémájának megoldását hangsúlyozva egyúttal le is mondtak a minőségi problémák orvosolásáról, így gyakorlatilag minden forrást elvontak a meglévő lakások felújításától. Hosszabb távon főként ez a szemlélet vezetett a budapesti belső kerületek historizáló épületállományának végleges lepusztulásához. Az ÁRT Budapesten és az agglomeráció 64 településén kijelölte a lakótelep-építés helyszíneit, és az akkori 1,84 milliós lélekszám helyett 2 300 000 főben határozta meg a főváros maximális lakosságát [Kondor 2007/1]. A lakásépítési terv végrehajtását az ÁRT alapján a II. ötéves terv keretében kezdték meg: ez a tervidőszakra közel 33 000 lakás felépítését tűzte ki a fővárosban, azonban ebből csak 31 000 valósult meg [Kondor 2007/2]. Az évtized közepére már látszott, hogy ilyen eredményekkel nem lehet teljesíteni a 15 éves terv számait, pedig az igény az új lakásokra még mindig drámai mértékben eltért a lehetőségektől: 1966-ban 100 lakásigénylőre Budapesten 2 (!) lakáskiutalás jutott, megyei jogú városokban is csak 4 [Lipp 2009].

A II. ötéves tervben kitűzött tervszámoktól való elmaradásért annak előkészítetlenségét tették felelőssé, így már a tervciklus közepén elkezdődtek a III. ötéves terv tervezési munkái. Az egyértelmű volt, hogy az előirányzott lakásmennyiséget csak iparosított technológiával lehet előállítani. Bár az Építésügyi Minisztériumban (ÉM) már az 50-es évek óta foglalkoztak a házgyári technológia bevezetésének gondolatával, a pécsi és a dunaújvárosi tapasztalatok alapján arra jutottak, hogy egy átfogó hazai rendszer kifejlesztése igen nagy erőforrásokat igényelne, ráadásul Magyarország a gyártáshoz szükséges gépek előállításához sem rendelkezik kellő kapacitással. Jobb döntésnek látszott a baráti országok valamelyikétől megvásárolni a teljes technológiát. 1962-ben meg is született a határozat az első szovjet házgyár megvételéről, a döntés nyomán pedig 1964-65-re felépült az első, kísérleti jellegű, 1800 lakás/év kapacitású panelüzem Budapesten, a Szentendrei úton, Budapesti Házépítő Kombinát (Budapest I.) néven.

Ezzel párhuzamosan az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB) és ÉM delegációi beutazták Európát, hogy tanulmányozzák a keleten és nyugaton elterjedt paneles építési rendszereket. Az Építésgazdasági és Szervezési Intézet (ÉGSZI) tanulmányban foglalta össze a tapasztalatokat, ezek alapján, valamint a népgazdaság külkereskedelmi lehetőségeinek figyelembe vételével a további házgyárak számára a szovjet 1-464/A rendszer, valamint a dán Larsen-Nielsen rendszer átvétele mellett döntöttek a szakemberek és politikusok. 1964 februárjában párthatározat született, hogy a III. ötéves tervben az állami kivitelezésű lakások 30 %-a épüljön házgyári technológiával. Az ennek alapján kiadott állami határozatok a tervciklus végére 21 400 lakás/év házgyári kapacitást írtak elő, és ezt a későbbi években 41 000 lakás/év-re kívánták növelni. Szovjet-magyar államközi szerződést írtak alá további öt szovjet házgyár leszállításáról a III. ötéves terv ideje alatt, és Magyarország a Larsen-Nielsen cégtől is megvásárolta a rendszerük licenszét egy házgyár építésére, az Ipari Épülettervező Vállalat (IPARTERV) pedig elkészítette az üzem technológiai és építészeti terveit. 1965 és 1970 közt így összesen 7 házgyár üzembe helyezését tűzték ki, a három budapesti – ezek közül egy az eredeti szovjet (Bp. I.) és egy a Larsen-Nielsen (Bp. II.) – mellett négy vidéki (Győr, Miskolc, Szeged, Debrecen) helyszínen [Kordik 1965].

Az I. számú házgyár tapasztalatai azt mutatták, hogy a szovjet rendszer számtalan sebből vérzik: épületszerkezeti megoldásai „nem igazán európaiak”, a födémek legnagyobb, 3,20 méteres fesztávja miatt a kialakítható helyiségek is szűkösek. Így a hazai szakemberek a későbbi szovjet típusú üzemek számára fokozatosan tovább fejlesztették a rendszert, amennyire lehetett, kiküszöbölve, vagy legalább csökkentve annak hátrányait. A budapesti III., a miskolci és a győri házgyárak számára a Tervezésfejlesztési és Típustervező Intézet (TTI) 1964-ben készítette el a „D” jelű típusterv-sorozatot, mely négy alaptípust: 5 és 10 szintes sáv-, valamint pontházat tartalmazott. A szegedi és debreceni házgyár részére saját típusokat fejlesztettek 1965-ben, a budapesti II. (Larsen-Nielsen) házgyár számára pedig a TTI a BUVÁTI-val közösen készítette el az épülettípusok terveit [Kordik 1965].

1965 januárjában magyar szakmai delegáció utazott Moszkvába, hogy a résztvevők élőben tanulmányozhassák az iparosított (házgyári paneles) technológiával épült lakótelepeket a helyszínen. Raymond Camus francia mérnök 1948-ban szabadalmaztatta előregyártási rendszerét, melyet róla neveztek el Camus-rendszernek, s mely világszerte a francia házgyári paneles építésmód szimbóluma lett [Van de Voorde 2015]. Ezt a rendszert vásárolta meg és fejlesztette tovább később a Szovjetunió, és épült meg belőle az első, cserjamuskói kísérleti lakótelep az ötvenes évek második felében. A hazai küldöttség megtekintette a lakótelepet, és két házgyárban is látogatást tett. A látottak alapján készített jelentésükben megállapították, hogy a házgyári paneles építésmód alkalmas a lakásépítés kitűzött tervszámainak teljesítésére, és a rendszer képes nagyszámú, eltérő, variálható elem gyártására, amelyekkel biztosítható mind a funkcionális, mind a formai, mind a városépítészeti változatosság. Egyúttal azonban félelmeiknek is hangot adtak: felhívták a figyelmet a házgyár és a kivitelező vállalat ellenérdekelt voltára, amelyeknek munkaszervezési és gazdasági okokból is kedvezőbb minél kisebb fajta elemből a lehető leginkább tipizált egyenépületek megvalósítása [Preisich 1965].

A házgyárak felépültek és megkezdték a termelést a tervek szerint: a budapesti I. számú a III. kerületi Szentendrei úton, a II. számú (Larsen-Nielsen) a IX. kerületi Illatos úton, a III. számú pedig Dunakeszi határában működött, majd a következő évtizedben, 1974-ben még egyet létesítettek a fővárosban, 1974-től termelt a IV. számú a XI. és XXII. kerület határán. Az első lakótelepek közül a Kelenföldi az I. házgyár, a Zuglói a II. házgyár, az Óbudai lakótelep pedig a III. házgyár termékeit használta fel [Preisich 1998/2].

A 60-as évtized, és a 70-es évek első felének meghatározó lakótelepei a modern városépítészet szigorú elveit követték: általában szabadonálló pontházak és sávházak épültek, az utca és a belső udvar, a hagyományos városszerkezet gyakorlatilag megszűnt. A beépítést rendszerint egymással párhuzamos sávházak és köztük elterülő nagy szabad térségek jellemezték. Szigorú normarendszert alakítottak ki, amely a legapróbb részletekig leszabályozta mind a lakásokat, mind a telepek egészét. Az 1965-ös delegáció félelmei beigazolódtak: a mennyiségi kényszer (és a házgyárak „kényelme” miatt) az üzemek csupán kevés elemtípust gyártottak, amelyekből alig volt lehetőség a lakásalaprajzok és az épületek külső megjelenésének variálására. A kivitelező vállalatok gazdasági és munkaszervezési okokra hivatkozva nem voltak hajlandóak változatosabb helyszínrajzi elrendezést létrehozni: az eltérő magasságúra, vagy egymáshoz képest eltoltan tervezett épületeket „kiegyenesítették”, megvonva így a lakótelepektől azt a kevés változatosságot is, amelyre a szűk elemszám lehetőséget adott volna. A szolgáltatásokat, közfunkciókat magában foglaló központot koncentráltan, a telepek központjában építették föl (ahol egyáltalán sor került a megvalósítására), a lakóépületek földszintjén elmaradt a tervezett üzletek, kirakatok kialakítása, így nagy, homogén, monofunkcionális alvóvárosok jöttek létre, ingerszegény lakókörnyezettel. Mindezen okok oda vezettek, hogy az iparosított lakótelep-építés első évtizede végére igencsak felerősödtek a kritikai hangok, szociológusok, építészek, városépítészek keresték a kiutakat.

Ennek az útkeresésnek az egyik jelentős állomása volt az Újpalotai lakótelep, melynek tervezői számtalan a korábban épült lakótelepeket érő kritikára próbáltak érdemben reagálni. Hogy ez mennyire sikerült a korabeli hazai gazdasági és politikai viszonyok közt, az építőipar realitásainak és a mennyiségi kényszernek a szorításában, azt cikkünk következő részében fogjuk áttekinteni.

Hivatkozások:
Kocsis János Balázs (2009): Lakáspolitika Budapesten, 1950-1959. In: Múltunk, 2009/3. 87-90. p.
Kondor Attila Csaba – Szabó Balázs (2007) /1: A lakáspolitika hatása Budapest városszerkezetére az 1960-as és az 1970-es években. In: Földrajzi Értesítő 2007, LVI. évf. 3-4. füzet, 239. p.
Kondor Attila Csaba – Szabó Balázs (2007) /2: U. o., 243. p.
Kordik László (1965): Házgyárak a III. ötéves tervben. In: Építésügyi Szemle, 1965/4. 105-110. p.
Lipp Tamás (2009): Álom szocreál kivitelben, Újpalotai Szabadidő Központ, Budapest, 2009. 21. p.
Mihályi Balázs (2017): Budapest ostroma 1944-1945, Adattár. (megtekintve: 2017. 03. 20.)
Preisich Gábor (1965): Házgyári technológia és városrendezés. In: Építésügyi Szemle, 1965/6. 165-169. p.
Preisich Gábor (1998)/1: Budapest városépítésének története 1945-1990, Műszaki Könyvkiadó, Bp. 1998, 70. p.
Preisich Gábor (1998)/2: U. o., 78. p.
Rozvány György (2000): A pécsi panel története I. A kísérleti időszak, egy technológia hőskora (1957-1962). Pécsi Szemle 2000. (3. évfolyam) 4. szám, 93-105. p.
Rozvány György (2001): A pécsi panel története II. A nagypaneles gyártástól az IMS-ig (1963-1973). Pécsi Szemle 2001. (4. évfolyam) 1. szám, 115-127. p.
Szabó Szabolcs (2014): Újvárosi paneltörténet. http://duol.hu/hirek/ujvarosi-paneltortenet-1595704 (megtekintve: 2017. 03. 21.)
Van de Voorde, Stephanie – Bertels, Inge – Wouters, Ine (2015): Heavy prefab systems. (megtekintve: 2017. 03. 20.)